A mesének gyógyító ereje van

A mesékkel, különböző történetekkel való gyógyítás az emberiséggel egyidős foglalkozás. A legtöbb társadalom kultúrájában fellelhetőek a mesék, mint az ősi kikristályosodott kollektív tudat, emberi bölcsesség tükörképei. A mesék, s ezen belül is főleg a tündérmesék egyre kevesebb ember számára jelentik a bölcsesség forrását, sőt „még kevesebben vannak, akik az egyes történetekben a saját egzisztenciális problémáikra és azok megoldási lehetőségeire ismernek rá. A mesekutatók és a meseterapeuták szakítottak a hagyományos mese meghatározásával. A mesét ők egyfajta világképnek, lélekkísérő szakrális szövegnek, az egyetemes tanítások áthagyományozásának rendszereként tartják számon, melyben a hős minden esetben a felbomlott egyensúlyt próbálja helyreállítani (csakúgy, mint mindenki a saját életében). Tiszta, jól érthető értékrend jellemzi e műfaj alkotásait, nincsenek benne átmenetek – csak jó és rossz karakterekkel találkozunk - vagy jutalomban részesül a szereplő, vagy elnyeri méltó büntetését. Így az egyszerűbb értékrenddel nemcsak a gyermekek tudnak hatékonyabban azonosulni, jobban megérteni a világot, hanem könnyebb a segítségre szorulóknak is megtalálniuk az utat, amelyről letévedtek.

A mesék hatalmas gyógyító ereje pontosan abban rejlik, hogy egy letisztult, évszázados tudást szimbolizálnak. A mesélés minden kontinens népeire (afrikai törzsek, beduinok, indiánok stb.) jellemző, közösség formáló erővel bíró részei voltak a napnak. Funkciójuk mindenhol hasonló volt; okítás, szórakoztatás, segítségnyújtás, megnyugtatás; s minden nép meséiben ugyanazokkal a problémákkal, megoldásokkal találkozhatunk, melynek köntösét a kultúra formálta végleges mintázatúvá.


A 18-19. századig a mese tehát felnőtt műfajnak számított, amely abban segített, hogy a (lelki) problémáikat, nehézségeiket tisztázni tudják magukban a közösség tagjai. Az idő előre haladtával, a médiumok megjelenésével egyre jobban kezdtek a mesemondók is a háttérbe szorulni. Felgyorsult a fejlődés. Az iparosodás, a megnövekvő társadalmi problémák miatt kevesebb ideje lett a nyugat emberének mind saját magára, mind társaira, és eltávolodtak az emberek nem csak egymástól, hanem a mese szimbólumrendszertől is, olyannyira, hogy a napjaink embere már nem is érti a mesék valódi mondanivalóját.

Sorra születnek a mesék fontosságát hangsúlyozó művek pszichoanalitikusok tollából. Jean Piaget leírja, a mesék fontosságát gyermekkorban; azt, hogy a gyermeki gondolkodás sajátossága az élettelen tárgyak megszemélyesítése, különböző tulajdonságokkal való felruházása, illetve a képzelet és valóság összemosása. Ebbe a gondolkodási világba tökéletesen beleillenek a mesék, sőt hatalmas szerepük van a gyerekek képzelőerejének, fantáziájának fejlesztésében is. Saját magának kell elképzelnie, és saját erejéből kell megteremteni a hallott mese világát, nem kap kész „sablonokat”, vizuális élményeket hozzá, mint a tömegkommunikációs eszközök esetében, amelyek többsége károsnak mondható a gyermeki gondolkodás fejlődése szempontjából is, hiszen pont a képzelőerő használatát veszik el a gyerekektől, azt a képességet, amelynek segítségével boldogulhat, újabb és újabb célokat, lehetőségeket fogalmazhat meg.

Minden embernek megvan a saját magára, az aktuális élethelyzetére, problémájára jellemző meséje. Ha a terapeuta megtalálja, és egymásra ismerteti a beteget és a róla szóló mesét, akkor kezdődik a gyógyulás folyamata. Rájönnek az emberek, hogy ugyanazt az akadályt kell nekik is leküzdeniük ahhoz, hogy túljussanak valamin, mint a mese hősének, hiszen ezek a szereplők valaha élő emberek voltak, akiknek a történetei szimbólumok, archetípusok formájában élnek tovább.


Mese olyan, mint egy támpont, amely nem azt sugallja, hogy minden jó, vagy hogy minden rendben van a mesében (s az életben), hanem azt, hogy minden jóvá tehető és rendbe hozható. Ezért azonban a mesékben is keményen küzdenek a főszereplők, nem hullik a boldogság az ölükbe rögvest. Példával szolgálnak, hogy nincsen lehetetlen, ha valamit meg szeretne az ember valósítani. Az élet is hasonlóan működik, meg kell ismerni az embernek saját magát, birokra kell kelni néha a sárkánnyal, a gonoszabb énünkkel vagy egy külső fenyegető hatalommal, hogy elérjük az élet vízét, vagy az üveghegy csúcsát. A terápia során ráeszmélhet a kliens, hogy hol akadt el az életben, és kap egy megoldási alternatívát, amelynek a kimenetele erőt ad a folytatáshoz, ahhoz, hogy az elveszett egyensúlyt helyreállítsa magában.

Fontos, hogy az emberek tisztába legyenek a céljaikkal, ne az lebegjen a szemük előtt, hogy mi lehetne, hanem az hogy meg kell csinálni, a feladatokat ahhoz, hogy előrébb jussanak. A mesehősök is ezt teszik; nem azon gondolkoznak, hogy mi történhet velük út közben, hanem elindulnak, és nem fordulnak vissza. A mesék tulajdonképpen arra szólítják fel az embert, hogy legyen a saját ura az életének. Királynak, vagy királynőnek lenni sem egyfajta társadalmi státuszt jelöl, hanem azt, hogy képesek vagyunk-e saját magunkban azt a minőséget életre kelteni, használni.

Forrás: www.leleknavigator.hu