Jót tesz-e a versenyhelyzet a gyerekeknek?

Egy jó versenyzőt mindig magabiztosnak, talpraesettnek, minden célt- elérőnek, erősnek, bátornak, minden problémával megküzdőnek látunk, és közben végiggondoljuk, mennyi mindent kell ezért tennie születésétől kezdve. Egy töretlen, optimális pályafutást nézve, egy „jó versenyzőt" már az élet első pillanatától körülöleli az édesanyai, édesapai szeretet, az elfogadás, a nem-verseny helyzet. Csecsemőként, majd egész gyermekkorában azt tanulja szüleitől, mennyire értékes az ők együttesük, a jelenlévő bizalom, a másikról való jó feltételezése. Az együtt örülés, a biztatás további belső fejlődésre sarkallja. A felnőtt dolga észrevenni azokat az induló utakat, melyeken megfogva gyermeke kezét, segítheti őt abban, hogy minél teljesebben megtapasztalhassa önmaga talentumait. A felnőtt ezeken az utakon kíséri, és nem többel, mint egy lépés, előtte jár, biztatja és megteremti fejlődése lehetőségeit. Olykor ezekből az utakból újabb elágazások nyílnak. Talán a gyermek útja is elkanyarodik. Mindez a felnőttől nagyobb rugalmasságot, elfogadást, szeretetet igényel. Az úton a legfőbb erény a felnőtt-gyermek együttműködés, a lehetőség megadása önmaguk megtapasztalására, sok helyzetben való kipróbálására.

A kisgyermekkort alapvetően jellemzi a „Próbáljuk ki, nézzük meg, fedezzük fel!" élményvilága. A (világ és benne önmaga) felfedezése során a felnőtt sohasem hagyja magára a gyermeket, nincs minősítés, másokkal való összehasonlítás. Minden, önmagukhoz képest történő előrelépést körülöleli az apai, anyai öröm, s benne a hit, hogy gyermekük megerősödve ebben az örömben és bizalomban, fokozatosan önmaga fejlődésének motorjává válik. A belső „felfedező körút\" során a gyermek egyre több belső értékével találkozik, amit megmutathat a felnőttnek, és amit az úton együtt formálhatnak, alakíthatnak, csiszolhatnak. A felnőtt soha nem versenytársa a gyermeknek, hanem mindvégig segítője és tanítója az együttműködésben.


Azok a „szerencsés" gyerekek, akiknek óvodás korukban olyan játéklehetőséget teremtenek, melyekben átélhetik az együttesség örömét, a megállás, majd az egymás felé fordulás pillanatait, megtapasztalhatják az egymásnak való segítés erejét. Ilyen játékok a kooperatív játékok (minden Varázsjáték is az), vagy például azok a tornafoglalkozásokon játszott kiváltós, feloldós játékok, melynek során a megfogott játékos mozdulatlan szoborrá vagy jégcsappá változik, de egy társa érintésétől ismét visszanyeri a szabad mozgás lehetőségét. Ezekben a játékokban a gyermek ugyan megéli a megállás élményét (amikor kidobják, megfogják), de ebben a megállásban mindig ott van a hit és a remény, hogy kiszabadítják, kiváltják, segítenek. Evvel a reménnyel marad ebben a korban a játék játék, és nem változik ádáz, rosszindulatú versengéssé.

Minden olyan játék (kiesős, „legyőzős" versenyjáték), amelyben nincs meg a remény, hogy változtatni tudunk a helyzetünkön, vagy a kölcsönös segítség reményében jót tehetünk, abban az a menthetetlen kudarcélmény születik meg, hogy - mai szóhasználattal élve - „született lúzerek" vagyunk. (Akár már 3-4 évesen!!)

Ugyanezt élheti meg egy gyermek akkor, amikor a felnőtt a saját útját, vágyait szeretné „kibontakoztatni" őbenne, vagy túlzott elvárásaival óriási távolságba kerül tőle. Ezt a távolságot, hiába is akarja, nem tudja (és nem is tudhatja) átugrani a gyermek, így ezekben a helyzetekben magára marad, vagy, mert számára idegen dolgot kell csinálnia, vagy, mert leküzdhetetlen akadályok megtételére kényszerül egyedül. Az is nagyon nehéz egy gyermek számára, hogy ha állandóan összehasonlítási személyeket állít elé a felnőtt, akik ügyesebbek, okosabbak, talpraesettebbek, jobbak, egyszóval szerethetőbbek.


A gyermekek még nem képesek ebben a korban a számukra negatív érzések pozitív oldalát meglátni, így a negatív visszajelzések végérvényesen, reménytelenül negatívak maradnak, és nem segítik őt a későbbi versenyhelyzetek adott életkornak megfelelő megoldását. Meg kell erősödni a jóban, meg kell tapasztalni önmagunk fejlődési lehetőségeit, hogy megmutathassuk a bennünk lévő értékeket, felelősen (akár egy tanulmányi -, vagy egy sportversenyben).

A versenyhelyzet optimálisan tehát önmagunkban születik meg, és önmagunk önmagunkhoz viszonyított fejlődésében ölt testet, nem pedig a másokkal való harcban, mások ellenségként való megjelenítésében. Az igazi versengésben a többiek segítő erők önmagunk fejlődésében és a továbblépésében (önmagunk meghaladásában), az új készségek megtanulásában, és a tanulásban megtapasztalt örömben. A belső fejlődés megélésében, az érzelmi teherbírás megerősödésében nagyon sokat segíthetnek a képzeletjátékok, melyekben sokféleképpen, különböző helyzetekben láthatják magukat a gyerekek. A neves pszichológus, Erik Erikson azt mondja erről a korról: „Az vagyok, akinek el tudom képzelni magam!"

A gyerekek tökéletesen tudják, hogy a sikerekhez biztatás, elfogadás, sok-sok gyakorlás és munka, fokozatosság kell. Érzik a jól megérdemelt örömöt, amit a munkájukkal elérnek. A virtuális világ „azonnal, mindent, könnyen" csábításához képest a képzeleti munkában megélik a sok gyakorlás szükségességét, látják pontosan önmagukat, az adott képesség kibontásának folyamatát. Átélik, és valóságos mintaként használják ezt a mindennapjaikban.

Forrás: www.lurkovilag.hu